A baba mostanában elsőre a gyerekjáték képzetét kelti föl, bár önmagában az a tény, hogy sokakat megérint a babagyűjtés szenvedélye, jelzi, hogy itt másról, többről van szó. Mert ami ma játék, az évezredekkel korábban a való élet teljes jogú része volt, titkokkal és varázslásokkal. Ezek a titkok persze ma is azonnal megnyílnak a gyerekek előtt, akik egyenrangú partnernek, eleven lénynek tekintik a babáikat. Így vagy úgy, a bábubaba máig hordozza az emberábrázolásból fakadó borzongást és mágiát, amely az analógiákban gondolkodó régi világban sokkal szorosabb kapcsolatot tételezett föl ábrázolás és ábrázolt (baba és tulajdonos) között, mint azt ma gondolnánk.

Az embert és állatot mintázó bábukat, babákat hajdan készítették rongyból, vesszőből, fából, gyökérből, csontból, agyagból. Megszégyenítésként akasztottak fel szalmabábut a Rajna-menti leányanyák háza elé, Dél-Tirolban a vénasszonyok ajtajára került bábu, a bajoroknál pedig mind a mai napig a hoppon maradt vőlegényeket jelölik meg szalmabábuval. Na tessék. Az idők homályában a bábuknak varázserőt is tulajdonítottak, feltételezték, hogy a gyerekeket megvédik a gonosz boszorkányoktól. A virágvasárnapi kiszebábuval riasztották el a betegségeket és a telet, aztán a bábut vízbe dobták vagy elégették. A kiszebábu nemcsak a telet jelképezi, hanem a böjtöt is. A farsangi szalmabábuknak is hasonló volt a szerepük és a sorsuk. Az ókori Görögországban és Rómában az eladósorban lévő lányok gyerekkori babáikat Dianának és Venusnak szentelték. De a legfontosabb, hogy a babákban lehet gyönyörködni mint a KMKK kiállításán , és főleg: lehet őket szeretni.