Fannit kb. 2 éve a Megasztárban láttam először, amikor Rúzsa Magdival együtt jelnyelven „énekelték” el a Gábriel c. számot. Azonnal elvarázsolt ez a törékeny szőke kislány, aki azóta nem csak szépségkirálynővé, hanem igazi civil hőssé, a fogyatékkal élők nagykövetévé vált. De erről majd kicsit később. Tvrtko könyveit szinte kivétel nélkül a megjelenés napján elolvastam, és azóta is gyakran leveszem a polcról, hogy egy-egy történetet felelevenítsek.

Többek között ezért is alakult úgy, hogy a sárvári közönségtalálkozót semmi esetre sem szerettem volna kihagyni. Így október 11-én este a többi rajongóval és érdeklődővel együtt tűkön ülve vártuk a riporter, és az est sztárvendégének érkezését. Fél 7-re zsúfolásig megtelt a sárvári Danubius szálloda hallja, több százan voltak kíváncsiak a Pulitzer-emlékdíjas műsorvezető-riporter pokoli és angyali történeteire.

Az eddig hallott vélemények alapján már megállapítottam, hogy Tvrtko nagyon megosztó személyiség. Őt vagy szeretni, vagy utálni lehet, köztes, vagy semleges véleménnyel nem találkoztam. Mint már azt említettem, én a rajongók táborát erősítem. És meg kell mondanom, hogy az est nem okozott csalódást. Sőt, arra a kérdésre, amit a beköszönés után mindannyiunkhoz intézett - „Te leszel erősebb a végén?” – tiszta szívvel felelhetem: igen, én erősebb lettem a végén! Sírtunk is, és persze nevettünk is az alatt a közel két óra alatt, amit együtt tölthettünk.

Szinte megelevenedtek előttünk a könyvekből már jól ismert történetek, felidézve az egyes utazások előkészületeit, az ottani történéseket, levonva azok tanulságait. Újra átélhettük az utolsó magyar hadifogoly, Toma András viszontagságos sorsát, képzeletben elutazhattunk Észak-Koreába, a Rákosi Mátyás Magyar Kórházba, szörnyülködhettünk vagy éppen jót nevethettünk Türkmenisztán számunkra érthetetlen világán, a szavak által megismerhettük a Baptista Szeretetszolgálat munkáját. Mint egy lánc szemei, úgy kapcsolódtak egymásba a történetek, kiegészítve személyes megjegyzésekkel, néhol „eljátszva” egy-egy epizódot. Lazán, közérthetően, szimpatikusan, minden sallang vagy sztárallűr nélkül. Az igazat megvallva, nem is vártam mást.

Az est közepe felé filmvetítés következett. Egy Napló riportfilmet láthattunk Haitiról, ahova Tvrtko Fannival utazott még márciusban, bekapcsolódva ezzel a Magyar Baptista Szeretetszolgálat haiti programjába. Mint arra gondolom mindenki emlékszik, 2010-ben közel 200 ezer áldozata volt a haiti földrengésnek, s a mai napig járványok is pusztítanak a közép-amerikai államban. A riportban elhangzott, hogy ezidáig a riporter száztizenhét országban járt, de ennyire szegény helyen még soha nem forgatott. Képeivel azt kívánta bemutatni, hogy ott, a földi pokolban is milyen kiváló munkát végeznek a magyar emberek. Nem titkolt célja az volt ezzel, hogy a riportot látva a nézők "elfelejtenek" panaszkodni. Weisz Fanni szépségkirálynő, a fogyatékkal élők nagykövete azért indult útnak, hogy olyan szülőkkel találkozzon, akiknek a gyermekük fogyatékkal él. Az volt a kérése a szülők felé, hogy kisfiaikat, kislányaikat ne dugják el a nyilvánosság elől, ne szégyelljék kivinni őket az utcára. A földi pokol megismerése közben lassan kibontakozott előttünk a siket szépség hányattatott gyermekkora is. Elmesélte milyen volt rájönni arra, hogy ő más, mint a többiek, szembesülni azzal, hogy a saját édesapja sem fogadja el. De nem adta fel, túllépve saját korlátain, legyőzve félelmeit mára a fogyatékkal élők arca, és ikonja lett.

Az est végén játékra hívott bennünket a sztárriporter. Miközben mi nézők, csukott szemeinket kezünkkel takarva ültünk, Fanni lépett a színpadra, és megszólalt. Nem jelelve, hanem a saját hangján kezdett beszélni. A teremben tapintani lehetett a feszültséget, ahogy a szőke szépség szavait hallgattuk, és tudtuk, hogy ezt az estét sokáig nem fogjuk elfelejteni. És azt hiszem, hogy akkor ott, abban a pillanatban fogalmazódott meg mindenkiben a válasz: igen, én erősebb lettem a végén!