Mint az alma: gurul, megállíthatatlanul. Nem könnyű fölfejteni, hogy hányféle személyes történetnek, apró eseménynek, hányféle mozdulatnak és elszánásnak kellett összetalálkoznia az odaadó és megfeszített munkában - mint valami gyújtólencsében -, hogy ez a különlegesen szép előadás megszülethessen.
A színpadon többnyire tizenéves fiatalok - a függetlenek közé sorolt, egyesületi formában működő Soltis Színház harmadéves stúdiósai, kiegészülve a társulat huszonéves tagjaival -, akik több hónapon át dolgoztak Deák Varga Ritával. Ebből a testet-lelket fejlesztő, alakító, intenzív tréningből forrta ki magát a 2009/2010-es évadra az Álomevők, amely nem mellesleg rendező és társulat valódi, tartalmas találkozásának is eleven bizonyítéka. Nyilván az sem mellékes körülmény, hogy Deák Varga Rita nemcsak eltökélt rendező és koreográfus, hanem pedagógus is (bár lehet, hogy a rendezőnek mindig pedagógusnak is kell lennie egyben). Mindenesetre ő most elérte, hogy tanítványai átlépjék a saját árnyékukat.
Az üres játéktérben nincs más, csak - a bal hátsó sarokban - az a bizonyos ódon, csehovi szekrény: emlékekkel, tapasztalatokkal és lehetőségekkel telegyömöszölve. Az alapszituáció öröktől fogva ismerős - és lényegénél fogva, archetipikusan színházi: a kislány áll a szekrény előtt, és édesanyja ruháit próbálgatva próbálgatja leendő, lehetséges szerepeit. Ezt a próbafolyamatot bontja ki, viszi végig kristálytisztán az előadás, amely hangulatában - menyasszony-vőlegény jelmezei és összességében azt a sírva is nevető, nevetve is síró balkáni hatást keltő zenéi által - talán Kárpáti Péter A negyedik kapu című klezmerjátékának világát idézi. Ez is, az is - élni tanít. (És halni.)
Az Álomevők csupa test, csupa lélek, csupa gondolat; csupa humor, és csupa líra. Az álom: maga a testetlen képzelet. Az evés: maga a kézzel fogható valóság. A kettő között támadó feszültség hozza mozgásba és gurítja, gördíti tovább - mint a fényes-piros-csábító piros almát - az előadást. Sőt: a tudás - a vonzások és választások - guruló almája maga az előadás is: kerek, édes, fényes. Közben a színpad fölött Jurij Lotman szelleme suhan át: a linearitás és körforgás - mint a történetépítés két, Lotman által leírt alaptípusa - egysége és különbözősége ritkán érzékelhető olyan pontosan és szépen, mint Deák Varga Rita rendezésében. A megállíthatatlan körforgásban megnyilvánuló törvény az, hogy a kislány férjhez menésről álmodik. Hosszú fátyla - egyszerre habkönnyű és ólomnehéz - mintha mutatná a számára öröktől fogva kijelölt utat. A törvény az, hogy születünk, élünk, meghalunk. (És így, tovább. És megint elölről.) A lineáris történet az, ahogyan végigcsináljuk. Én, te, ő: ki így, ki másképpen. Az Álomevők a nagy körforgás sodrásában fölmutatja a lehetséges variációkat. Menyasszonyok és vőlegények sorjáznak előttünk: mind egyformák (szépek); és mind mások mégis. A szereplők játéka, mindenkié külön-külön finom és árnyalatgazdag, széles érzelmi skálán mozognak a dacos durvaságtól és szenvedélytől és leheletfinom érintésekben és tekintetekben megnyilvánuló gyöngédségig.
„Számomra nem a személyisége (ti. az emberé), nem is a benne megjelenő személyiség az, ami szent. Hanem ő maga. Teljes egészében. (...) Az, ami szent, távolról se a személyünk, hanem épp az, ami emberi lényünkben személytelen. (...) A tudományban az igazság szent. A művészetben a szépség", állítja Simone Weil Ami személyes, és ami szentcímű írásában (Pilinszky János fordítása). Az Álomevők az ember és a szépség szentségét mutatja föl; személyesen. És amikor a végén tényleg ehetünk az almából (a játékosok megkínálják a nézőket), akkor váratlanul történik még valami. Sírásféle indul el valahonnan nagyon mélyről: forrása a személytelen - forrósága és intimitása nagyon személyes.

Forrás:www.ellenfeny.hu"